Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A város története

 

Várostörténet

Tolna város történetének és hagyományainak leírása

A kezdetek

Tolna története a római korig visszavezethető. A Duna-parton húzódott a limes, a rómaiak határvédő erődítményeinek lánca. A Tolnánál használt rév- és vámhelyet az "Alta Ripa" nevű castellum vigyázta. Ez katonai jellegű település volt, és csak a Római Birodalom felbomlása után vált lehetővé, hogy a helyén polgári település alakulhasson ki, oly módon, hogy az elhagyott épületeket az idesodródó népcsoportok birtokba vették. A tolnai átkelő jelentőségét mutatja, hogy a honfoglalást követően már ismét lakták.
A honfoglalás után a fejedelemfiak és unokák téli szállásai voltak Tolna és Kalocsa környékén. Az itt lévő átkelőhelyet ekkor is használták. A kalandozások korában már vámot is szedtek. Géza idejében Vajk-István kapta meg a tolnai uradalmat.

 

Tolna története

Az elsõ írásos emlék az 1055-ben kelt tihanyi alapítólevélben található Tolnáról. I. András király a tolnai vám- és átkelõhely jövedelmének harmadát adta az apátságnak. "...tertiam partem inthelena cum portu et tributum..." Itt találkozhatunk elõször a Thelena névvel, mely név eredetén máig vitatkoznak. Valószínűnek tűnik, hogy a telonum, illetve többesszámú alakja a telona=vámok, vámhelyek szóból keletkezett, de nem zárható ki a személynévbõl való kialakulás sem.
A következõ irat III. Béla király levele, mely a székesfehérvári keresztesek javait erõsíti meg. Ennek záradékában szerepel Pázmány tolnai ispán neve: "Poznan comite de Talena".
A tolnai vár alapításáról is megoszlanak a vélemények, 1000 és 1038 között többféle felvetés is született. Általában a Szent István általi alapítást tartják a leglehetségesebbnek.

Ettõl kezdve Tolnavár néven említik a települést a 15. sz. végéig. Ez a vár valószínűleg földvár lehetett. Feladata kezdetben a várnép biztonságának védelme, majd a jeruzsálemi zarándokút útvonalának a nagy hadiúton való kijelölése után az út felügyelete és a környék védelme vált a fõ feladattá a zarándokokkal és a keresztes hadakkal szemben.
Könyves Kálmán öccsének, Álmosnak adományozta Tolnát. Álmos megvakított fia, Béla számára II. István ezt a helyet jelölte ki szállásul. Vak Béla királlyá koronázása után a pécsváradi szerzeteseknek adta a tolnai piacvám hasznát, valamint más javakat is.
Ezek alapján feltételezhetõ, hogy a tolnai uradalom a 12.sz-ig a trónörökös birtoka volt.

A tatárjárás után

A tatárjárás Tolnát sem kímélte. A hordák elvonulása után egy új típusú vár- és vármegyeszervezet alakult ki. Tolna a Kõszegiek birtoka lett. Tõlük foglalta vissza ostrommal Károly Róbert az 1316-1317-es harcok alatt Tolnavárat, mely harcokban a király személyesen is jelen volt.
Egy 1279. évi oklevélben jelenik meg elõször külön Tolna vár, és Tolna falu. A vár már bizonyára szilárdabb anyagból épülhetett elõdjénél. De már nem volt alkalmas a növekedõ népesség befogadására. Szomszédságában alakult ki a település, melyet az oklevelek hol a "villa" (falu), hol a "possessio" (birtok) szóval jelölnek. A 14. századtól már a települést is Tolnavár néven nevezik. Ebben az idõben sok megyegyűlést tartottak Tolnaváron. A helység egyre gyarapodott annyira, hogy kb. a 15. sz. második felére, valószínűleg Zsigmond királytól megkapta a mezõvárosi privilégiumokat. Az eddigi királyi, illetve királynéi birtokot I. Ulászló adományozta el végleges adományként a fehérvári prépostnak, bár már 1395-ben Zsigmond egy ideig a Marcaliaknak adta Tolnavár királyi birtokot valamennyi jogával.
A XV. század második felére rangos mezõvárossá növekedett Tolnavár. Népessége rétegzõdött, a jobbágyokat civis (polgár), hospes (újtelepes), rusticus (paraszt) néveken jelölik. Plébániatemploma, kápolnája volt. Valószínűleg szerzetesrend is működhetett a városban, talán a pálosok, de erre konkrét forrás sajnos nincs. Valószínűleg már ekkor magas szinten oktató latin iskolája lehetett, de erre szintén nem találtak bizonyítékot. Iskolája meglétére és magas színvonalára lehet bizonyíték, hogy ebben az idõben feltűnnek a bécsi egyetemen a tolnai diákok, de megtalálhatók Krakkóban is.
A XV. század közepén, V. László királytól a város címerhasználati jogot kapott. Ulászló király oklevele újabb privilégiumot adott a tolnaiaknak "kivesszük a parasztok alávetett és megvetett rendjébõl, és Tolna mezõváros valamennyi jelenlegi és jövõbeli polgárát, telepesét, lakosát felemeljük az ország valódi nemeseihez hasonló szabadság kiváltságaiba helyezve...".
Mátyás 1463-ban Tolnavárra hívta össze az országgyűlést. A király itt is tartózkodott több hétig, a gyűlés célja a török elleni hadjárat megindításának elõkészítése volt. 1465-ben szintén itt volt a királyi tanácskozás. Ekkor az urak Tolnán ünnepelték meg a karácsonyt. 1466 novemberében újabb országgyűlés volt Tolnavár mellett. A vármegyei törvényszék rendszeresen ülésezett a városban.
Mátyás király országlátogató útjai alkalmával többször megszállt Tolnán, pl. 1475-ben, ahol is elõször szerepel a királyi kancellária iratain a Tolna oppidum név. A XVI. századra tehát eltűnt a város nevébõl a "vár" szó, és innentõl kezdve a Tolna névvel találkozhatunk. Lakói mezõgazdaságból, halászatból élt, de megszaporodott a céhekbe tömörült iparosok és kereskedõk száma is. Iskolája az egyetemi tanulmányokhoz is alapot biztosító magas szintű oktatási intézmény volt. A fõesperesség és a fõispáni hivatal viszont már nem Tolnán működött. Városlakók által választott elöljárók állnak a közösség élén. Tolna, ha státusában meg is maradt mezõvárosnak, mégis szabad királyi városi kiváltságokkal rendelkezett, használhatta saját címerét.
E fejlõdést veszélyeztette az országban egyre jobban elharapózó fejetlenség, anarchia. Az 1514-es parasztlázadás idején Tolnán is garázdálkodtak idegenek, de tolnai jobbágyokról is szólnak híradások, hogy megtámadtak kúriákat. Majd a török veszedelem miatt került végveszélybe a város. II. Lajos király 1526. augusztus 6-án megérkezik a tolnai gyülekezõhelyre hadaival, innen indult mohácsi végzete felé.

A török hódoltság

A Mohácsnál gyõztes török hadak már szeptember 6-án megszállták Tolna környékét és letáboroztak a Duna partján. A város jórész üresen állt, a népesség áthúzódhatott a Duna túloldalára. Ettõl kezdve Tolna sorsáról hosszú ideig nincs híradás, csak annyi, hogy 1537-ben a ferencesek megtelepedtek a városban. A török kincstár 1542-tõl tartott vámszedõt a tolnai kikötõben, 1543-ban Szulejmán szultán érkezett Tolnára. A város a török birodalom része lett.
A törökök Szekszárdra helyezték a béget, Tolna a török kiűzésig ennek felügyelete alá tartozott. Helyõrséget sem helyeztek el a városban.
Ebbõl az idõbõl Tolna városképérõl az erre utazó követségi alkalmazottak tollából maradt ránk híradás. A város rendetlen, védõművek nélküli látképe nem tett nagy benyomást az erre utazó, szervezett városokhoz szokott nyugati utazókban. Mégis egyesek szépnek, környékét gondosan műveltnek írták le. Állt a Szent Katalinnak ajánlott plébániatemplom, valamint a Szent Bertalan kápolna, az 1663. Évi helyszínrajzon látható a Szokollu Musztafa budai pasa által a város ÉNY-i részén emeltetett karavánszeráj. A városban volt dzsámi is, de minaretrõl nincs híradás. Szerény épület lehetett a török fürdõ, mivel senki sem említette leírásában. Több kõépület is lehetett a városban, például a városháza, az iskola, a lelkészlak, pár polgárház. Öt utcát említenek az átutazók, mint jelentõsebb utat: a Péntek, a Nagy, a Csapó, a Varga, a Kápolna, utcát, valamint a Kis-Tolnát, mely név inkább városrész jellegre utal, s a Duna túlpartján helyezkedett el. Viszont a város vízvezetékkel rendelkezett, nem is akármilyennel, mert Körmöcbányáról kértek segítséget a megjavítására.
A város ebben az idõben soknemzetiségű, a hódoltság talán a legsokszínűbb települése volt. A magyarok és a törökök mellett megtaláljuk a rácokat, az olaszokat, a dalmáciai délszlávokat, a cigányokat, a zsidókat.
Az utazók egy dologban egyetértettek Tolnával kapcsoltban: nagy város. Lakossága az 1560-as években megközelíthette a 8000 fõt, akkor, mikor Magyarországon Budának és Pestnek a lakossága alig haladta meg a 10.000 fõt. Tehát ez a szám rendkívülien magas népességnek számít. A lakosságszám a százas utolsó negyedében esett vissza. Az okok: a magas adók, váltságdíjak, hogy a török birodalom a területén élõket nem tudta megvédeni a zaklatásoktól. Sok polgár a bizonytalan lét miatt a királyi Magyarország városaiba vándorolt. Pedig a mezõgazdaság adottságai kitűnõek voltak e vidéken. Kivált kitűnõ borait és hatalmas halait dicsérték. A tolnai szõlõk túlnyúltak a város határain, Grábócon, Szekszárdon, Sióagárdon, de még a Duna túlpartján is termeltek bort. A környéken Tolna volt a borkultúra központja abban az idõben. A gabonatermesztés nem már nem volt ennyire jelentõs a termõföldek szűkös volta miatt, ez az állattenyésztésnek is korlátot állított. A kézműipar sok képviselõjével találkozhatunk a korabeli városban, és legalább egy, de valószínűleg több céh is műkötött itt. A kereskedelmi tevékenység jelentõs volt, ami a város fekvésébõl következik. A kereskedõk már a 16. században létrehozták az érdekképviseleti szervüket, a contuberniumot. Kereskedtek Nyugat-Magyarországgal és Béccsel is.

Tolnán, mint minden török által elfoglalt városban török közigazgatást vezetek be. Azon ritka városok közé tartozott, melyben kádit (bírót) helyeztek el. De ez nem jelentette azt, hogy a magyar magisztrátus működése teljesen megszűnt volna. Sõt, (sajnos) adózni sem csak a töröknek adóztak, hanem magyar részre is, elõször Szigetvárnak, majd annak eleste után Veszprémnek, végül a Pozsonyi Kamara saját kezelésébe vette a város adóztatását. Tolna magyar lakossága a török megszállás kezdetén teljes egészben katolikus vallású volt. A lutheri reformációt Eszéki Zigerius (Szigeti) Imre vitte be a városba 1545-1546 körül. Neki csak kevés hívet sikerült toboroznia, s ez nem változott utódai alatt sem. 1551-ben azonban áttelepült ide Sztárai Mihály, a Dráva-szög reformátora, majd melléje Békésrõl Szegedi Kis István iskolamesternek. A két nagyformátumú hitújító remekül kiegészítette egymást. Sztárai lobbanékony, akaratos, lépten-nyomon gúnyt űzött a katolikusokból. Szegedi Kis mértéktartóbb, érthetõbb hírben állt. Az összeütközéseket a katolikusok és a lutheránusok között az is fokozta, hogy közösen használtak egy templomot. Sztáraiék után a lutheri irányzatot lassan a kálvini váltotta fel. Az 1850-es évekre a lakosság döntõ többsége már a református vallást követte. A református iskolát Zigérius Imre alapította 1548-ban. A mellette működõ katolikus iskolából csak 60 tanulót tudott átcsábítani. Az iskola Szegedi Kis rektorsága alatt lett népszerű. Ekkor már nem csak alapfokú, hanem középfokú oktatás is folyt. Tolnán nyelveket: görögöt, hébert, latint, a szabad művészeteket (artes liberales): grammatikát, retorikát, dialektikát, aritmetikát, asztronómiát, geometriát és muzsikát oktattak. Tehát a tolnai iskola berendezkedése a wittenbergi akadémia rendjét követte. Magas színvonalú oktatást nyújtott, ilyen színvonalú képzést nyújtó iskola a tolnain kívül nem volt a hódoltság területén. Az itt végzett diákok közül sok Wittenbergben vagy Heidelbergben tanult tovább.

A török uralom alatt is nagy és erõs településnek az 1593-ban megindult 15 éves háború adta meg a kegyelemdöfést. Évrõl évre a török és a tatár hadak itt vonultak keresztül nyugat felé és vissza, ami a magyar határvédõket is vonzotta. Ezek portyákkal akadályozták meg a török utánpótlást. 1599-ben Tolnánál arattak fényes gyõzelmet a török hajóhadon egy ilyen beütés alkalmával. Végül a magyar településeket "felszabadító" keresztény csapatok dúlták fel végleg a várost, miközben végigdúlták a Duna jobb partját 1603-ban. Ekkorra Tolna végleg elnéptelenedett, lakosai Gyõrbe, Komáromba, vagy más védettebb nagyvárosba menekültek. Tolna lakóinak egy része, miután a törökök kiűzettek az országból, visszatért, de a város csak árnyéka volt egykori önmagának. Egy 1696-os összeírás szerint 22 szerb, 6 magyar és 1 német család élt itt. Több utalás is történik korabeli dokumentumokban arra, hogy a Rákóczi szabadságharc idején Tolna hosszabb ideig ismét lakatlan volt, mivel a szerbeket vagy elűzték, vagy megölték. Összesen 9 háznyi magyar maradt a településen.

Újjáépítés, német betelepítések

1718-ban a szinte teljesen lakosság nélkül maradt várost Wallis Olivér György és Wallis Ferenc grófoknak adományozta III. Károly. Wallis gróf vásártartási jogot kért az uralkodótól a városnak, és azt meg is kapta. Ezzel Tolna ismét a megye mezõvárosai közé sorolhatta magát. Így már érdemes volt falai közé megtelepedni. 1718-ban készült el az elsõ árendális szerzõdés gróf Wallis Olivér aláírásával. Érdekessége a szerzõdésnek, hogy engedélyezte (persze megkötésekkel) a reformátusok megtelepedését is. Az 1720-as években megindult a német betelepülés, a Wallis grófok nagyrészt bajor területekrõl csábítottak ide telepeseket, melyek nagy része iparos volt. Ez a betelepedés körülbelül 1729-re megállapodott, a viszonyok rendezõdtek. A nagy vándorlások megszűntek. 1732-ben az egész tolnai uradalmat (Tolnát, Kakasdot, Belacot) báró Apponyi Lázár vette meg 32000 Forintért. 1733-ban adta ki oppidumát, mely sok keserűség forrása lett. Megemelte az adót, a mestereket külön adózással sújtotta, a hosszúfuvar megváltását 30 forintban állapították meg évente, stb. 1743-ban az uradalom Festetics Józsefre szállt, mely megváltotta azt az Apponyiaktól. Tolna új földesura elnyerte a pallosjogot is, valamint súlyos terheket rótt a város polgáraira, a mezõváros jogait jelentõsen megnyirbálta. Jelentõs teher volt a katonaság ellátása is.

Ennek ellenére, s annak ellenére, hogy 1745-ben akkora tűz pusztította a várost, hogy majdnem fele elpusztult, a mezõváros lakosainak száma folyamatosan nõtt. Számos mesterember, iparos települt ide céhes keretek között működtek. A város növekedett, szépült, többen készíttettek szobrokat, kereszteket.

Festetics József halála után hatalmas adósság maradt hátra, így utódai Tolnát bérbe adták a kalocsai érseknek.

Festetics Pál halála után örökösödési viták kezdõdtek, sokszor három tulajdonosa is volt Tolnának. Végül az 1840-es évek elején báró Sina György szerezte meg Tolnát és a megfogyatkozott tolnai uradalmat.

Ebben az idõben a termelés feltételei a nyomásos gazdálkodáson alapuló gabonatermelést tette lehetõvé. A paraszti gazdaságokban fellendült a kapások, a dohány és a szõlõ termesztése. Már az ugart is művelték. E miatt csökkent a legeltetésre használt terület nagysága, lassan át kellett térni az istállóztatásra. Természetes lett a burgonya, kukorica termesztése, a lóhere vetése.

A Duna szerepe a város életében

A Pakstól délre húzódó folyószakasznak nem volt állandó medre. Bár Tolnán a part viszonylag magas volt, a víz sokszor alámosta, s az élesebb kanyarulatokban nagy volt a jég beállásának veszélye. Bár a 19. Század elsõ felében sokat tettek az árvízvédelemért, a veszélyt nem sikerül elhárítani. 1809-ben, 1834-ben, 1850-ben, sõt még 1862-ben is több tucatnyi ház került veszélybe, vagy dõlt össze. A töltések emelése mellett sarkantyúk létesítésével kísérelték meg a folyó sodrát enyhíteni. 1826-ban a vármegye sarkantyú építését rendelte el a tolnai malomrévben. 1841-re újabb két sarkantyú készült el, de megnyugtató eredményt ezek sem hoztak. A meddõ erõfeszítést látva báró Sina Clark Ádámot kérte fel, hogy vizsgáálja meg az említett Duna-szakaszt. Clark véleménye szerint újabb sarkantyúk építése legfeljebb 15 évre jelentene megoldást, véglegesen csak a Duna-kanyar átmetszése oldhatja meg a gondot. A munkálatokat a helytartótanács irányította. 1843-ban elkezdõdött a 30 km-es kanyarulat átmetszése. A munka 1852-re készült el. 1856-ra szélesedett ki annyira, hogy a folyó anyamedrévé vált. Ezzel a tolnai ág sorsa beteljesedett, megkezdõdött eliszapo-sodása, mely döntõ hatással volt a város sorsának alakulására.

A Duna azonban e korban még a város éltetõ forrása volt, mely számos ember megélhetését biztosította. Az egyik legtöbb embert foglalkoztató tevékenység a halászat volt, bár a hajózást és a város biztonságát elõsegítõ munkálatok egyre rontották a halászat esélyeit. Bár a vízrendezések elõtt Tolnán 19 u.n. fok létezett, a töltések kiépítése a foki halászat teljes elsorvadásához vezetett.

A feudális jog a vizeket földesúri tulajdonnak tekintette. Ezt általában bérbe adták. A zsákmányt tolnai kereskedõk vették meg, akik Budáig, Gyõrig jártak fel áruikkal. A malomtartás szintén földesúri kiváltság volt, amit szintén bérbeadás útján hasznosítottak. 1803-ban tíz malom õrölt a tolnai vizeken. 1869-ben már 30 hajómalmot számoltak össze. A molnárok céhbe tömörültek, mely céh a 18. században valamennyi Tolna megyei molnár közös szervezeteként alakult. A 19. században kezdtek el önállósodni az egyes városok molnárcéhei, köztük Tolnáé is. A dunai átmetszés a hajómalmok működésében is gyökeres változást hozott. Már négy évvel az átmetszés után a molnárok Faddra települtek.

A hajózást tekintve bátran mondhatjuk, hogy Tolna volt a legjelentõsebb kikötõje a megye déli, sõt Baranya megye északi részének. Tolna megye gabonaforgalmának és borkereskedelmének központja. De jelentõs volt a dohány, gubacs, fa, só forgalom is. Mivel ebben az idõben a hajókat felfelé még vontatták, Tolnán az árvízi pusztítások miatt nagy nehézséget jelentett a vontatóút kialakítása, sok esetben a városon átkerülve hajtották a vontató állatokat, és dereglyén vitték fel hozzájuk a kötelet. A Duna és ezzel a kikötõ elvesztésével lassan elcsendesedett ez a nyüzsgõ, élénk vízi világ, mely ez ideig a mezõvárost jellemezte.

A tolnai protestáns iskola rövid története

Társadalom, életmód, igazgatás

A betelepülés korának meglehetõsen homogén, jobbágy sorú paraszti népessége egy évszázad alatt meglehetõsen differenciálódott. Egy 1843-as nemesi összeírás szerint Tolnán 38 nemesi család élt, melyek között az arisztokrata Festetics család tagjai éppúgy megtalálhatók, mint a fakereskedõ Szabó Mihály. Jobbágy, zsellér kategória alatt szerepelt a céhes kézműves, a napszámos, iparos, és a jómódú kereskedõ, hajótulajdonos. Ezeket életviszonyaik a szerény jómódban élõ nemesség felé közelítette, s értelmiségi pályára lépve megtették az elsõ lépéseket a fokozatos beolvadás felé. 1828-ban az évi összeírás 33 olyan adózót tartalmaz, akik messze kiemelkednek az átlag felé. Ilyenek Emmerth Henrik, Molnár Sándor, Rozmayer Ferenc, Geisz József. Hozzávetõlegesen 60 családra volt tehetõ a város jómódú polgárosodó elitje, amely 1828-tól dinamikusan fejlõdve mintegy megduplázódott. A paraszti-kézműves réteg válságban volt. Nem csupán aránya csökkent, hanem erõs eladósodás jellemezte. A szegénység néha hihetetlen mértékű volt. A nyomor munkába kényszeríttette a nincstelenek gyermekeit is. Helyzetük kiszolgáltatottságát a brutális bánásmód is súlyosbította. A lakásállomány nem tudott lépést tartani a lélekszámmal. A házatlan hajóslegények istállóból átalakított helyiségben laktak. A családok egyetlen helyiségben laktak, sõt gyakran a kényszeresen belakoltatott katonákkal együtt. A ház berendezése is igen szerény volt. Természetesen a gazdagabb kereskedõ-iparos réteg otthona más képet mutatott. A lakosok többsége korán reggel munkába indult, este hazatérve láttak hozzá a fõzéshez. A magyarok kedvenc étele a káposzta és a disznóhús, míg a németeké a krumpli és a babfõzelék volt.

Tolna egészségügyi infrastruktúrája ebben az idõben fejlettnek volt mondható. A XVIII. század végén két seborvos is működött a városban. A reformkorban Rábolt János, a vármegye tiszteletbeli fõorvosa mellett még két sebész praktizált, valamint itt lakott Havas Ignác megyei fõorvos a szekszárdi kórház igazgatója is. Ettõl kezdve egypár orvosdoktor, két-három sebész mindvégig gyógyított Tolnán. Sõt, 1831-ben megnyílt a Szentháromság Patika (Zur Heiligen Dreifaltigkeit), végzett gyógyszerész vezetésével. Az orvosi ellátást döntõen idõsebb nõk vették igénybe, a magas gyermekhalandóság miatt a csecsemõkre egyáltalán nem költöttek pénzt. A korszak nagy járványos megbetegedései, a kolera és a himlõ közül a himlõ ellen már oltással védekeztek. A kolera ellen hatásos védekezést még nem ismertek. A magas halálozási szám és a rendszeres járványok ellenére a népesség dinamikusan növekedett, 1862-re elérte a 7000 fõt. A lakosság száma szerint Tolna volt a megye ötödik legnagyobb települése. Nemzetiségi szempontból ez a lakosság igen vegyes képet mutatott: 81 % német, 16 % magyar, 2 % szláv, 33 fõ cigány, zsidókat akkoriban még nem engedtek be a városba. A nemzetiségek együttélése súrlódásmentes volt. Az iskolák egyházi felügyelet alatt álltak, de az állam fokozódó figyelmet szentelt az iskoláknak. Az 1840-es években Tolnán az iskolamester, két segéd és egy káplán tanított. Ekkor lehetõvé vált egy leányosztály létrehozása, s így létre jöhetett a normál, vagy fõelemi iskolatípus. Ez lehetõvé tette a gimnáziumi vagy reáliskolai továbbtanulást. A maga idején nagy jelentõségű pedagógiai intézmény létesült Tolnán a reformkorban. Gróf Festetics Leó belaci birtokán helyet biztosított egy kisdedóvóképzõ részére. De kiderült, hogy a létesítménynek Tolnán megfelelõbb helyet tudnak találni. Ezért a gróf tolnai telkén (melyrõl utóbb sajnálatos módon kiderült, hogy nem is az övé, hanem testvéréé) épült fel a kisdedóvóképzõ intézet. Ezt azonban 1844-ben az elõbb említett tulajdoni probléma miatt Pestre telepítették. A városigazgatás szervezetének három fõ elemét a hatvanosság, az elöljáróság és a bíró képezte. Az elöljáróság 12 esküdtbõl és a bíróból állt. A város a XVIII. századra nagyot változott. Körülbelül 39 utcája volt, 873 lakóházzal. Formálódóban volt egy városközpont, amelyben a templom, iskola, az Abaldo, a kikötõ, a vendéglõk, az uradalom kastélyai mellett a kialakuló polgári elit térben is elhatárolódó 5-10 szobás, helyenként emeletes házai álltak. Az 1850-es években kikövezték a templom környékét, fákat ültetve sétányt alakítottak ki a templom és az iskola frontján, fórumot teremtve az új elit társasági élete számára. Ám az utcák még a század közepén is kövezetlenek voltak. A kikötõbe áramló egyre növekvõ forgalom ezeket szinte járhatatlanná tette. Csak 1867-re tudták az utcákat kiköveztetni. A házakat ekkor még jórész nád fedte. A közel épített házak, az udvarban tárolt takarmány, a gyúlékony tetõk pusztító tűzvészeket eredményeztek. Tolna ezért 1800-ra három tűzoltó fecskendõt vásárolt. Ennek ellenére 1838-ban hatalmas tűz pusztított, 42 ház égett le. A legnagyobb tűzvész azonban 1844. június 12-én keletkezett, ekkor romba dõlt 155 ház. Ez után rendelték el, hogy a házakat cseréppel vagy fazsindellyel kell befedni, a telkeket úgy kell kijelölni, hogy a házak ne kerüljenek közel egymáshoz. Kötelezték a lakosságot a tűzkár elleni biztosítás megkötésére, melyen befolyt összegbõl újabb tűzoltó eszközöket szereztek be. A lakosság azonban igyekezett kibújni a határozatok végrehajtása alól, náddal fedték be házaikat, melynek 1854-ben egy újabb tűz lett az eredménye, mely során 75 ház pusztult el.

Tolna a forradalom és szabadságharc, valamint az önkényuralom korszakában

A '48 március 15-i forradalom hulláma csak március 26-án érte el Tolnát. Pataky József bíró javaslatára egy nagy és harminc kis zászlót csináltatott a város a szabadság megünneplésére. Más érdemleges reakciót a korszakos esemény nem váltott ki. A vármegye eddigi nemesi közgyűlésére 11 tolnai kapott meghívást, közöttük Gottwald Gáspár orvos, Adler József gyógyszerész, Rozmajer Ferenc vállalkozó. Az összegyűltek soraikból egy állandó bizottmány választottak, melybe Pataky József is bekerült. Id. Geisz József a nemzetõrséget megszervezõ szekszárdi bizottmány tagja lett. Közben folyt a népképviseleti alapon szervezõdõ országgyűlési választások elõkészítése. Tolna a szekszárdi kerülethez tartozott, ahol egyhangúlag Bezerédj Istvánt választották meg képviselõnek. Tolna vezetõsége a lakosság tájékoztatására több népgyűlést is összehívott. A város engedékenyebb lett a betelepülni kívánó zsidókkal szemben. Önálló egyházközséget is alakíthattak. A bizonytalan helyzetben a hatalom szigora meggyengült, így elszaporodott az elégedetlenkedõk, illegális kereskedõk száma, sokan megtagadták az adók, az árenda fizetését. Tolna nem volt képes kiállítani a számára elõírt 130 fõt sem, mely a határ védelmére rendelt seregbe vonult volna. Ugyanilyen felemásra sikeredett a nemzetõr állítás is, sokan kiváltották fiaikat a kötelezettség alól. A császári csapatok 1848-49 évi téli elõrenyomulása következtében császári hatalom került a megye élére, akik behódoló nyilatkozatokat vártak a településektõl. Tolna 1849. március 1-én teljesítette is ezt. A megtorlás hamar elérte a várost. Letartóztatták Gottwald Gáspárt, Rózsa kereskedõt, majd Pataky József bírót, valamint sok más polgárt. A lakosság szabadságharc alatti passzivitása a nemzeti tudat hiányáról tanúskodik, Tolna hatóságokhoz való viszonyát az engedelmes beletörõdés jellemezte. A Bach-korszak hatása, a bürokratikus államapparátus, a csendõrség, a mindent szabályozni kívánó hatalom Tolnán is érezhetõ volt. A város a földesúri fennhatóság alól megszabadulva a megye szoros ellenõrzése alá került.